Vigyázat, a bejegyzés nyomokban spoilert tartalmaz!

Moziban voltunk, s mi mást is nézhettünk volna, mint Mundruczó Kornél új, cannes-i fesztivál-díjat nyert filmjét, a Fehér Istent. Mivel nem vagyok képzett filmkritikus, eltekintenék az alkotás szakmai elemzésétől, azt úgyis megteszik helyettem néhányan, akik jobban értenek a professzionális bírálathoz. Nézzük inkább, milyen volt egy laikus, amatőr filmkedvelő szemével! Ahhoz képest, mekkora hírverést kapott a film már a magyarországi bemutatót megelőző hetekben is, a moziterem enyhén szólva is foghíjas volt. Pedig a filmet mindenkinek látnia kellene, akinek egy minimális köze is van vagy volt valaha kutyához, akár pozitív akár negatív értelemben.

Gondolhatnánk, elsősorban gazdáknak szóló film a Fehér Isten, azonban úgy vélem, inkább azokat az embereket kellene megcéloznia, akik ódzkodnak, ne adj Isten elutasítással, félelemmel vagy agresszióval viszonyulnak a négylábú társainkhoz.

Az első jeleneteiben a főszereplőt, Lilit édesanyja rég nem látott apjára bízza csekély három hónapra. Ő ugyanis a jelenlegi párjával konferenciára utazik, és mi sem könnyebb, mint addig lepasszolni a gyereket – és kutyáját – valakinek, aki gyakorlatilag idegen számára. Ekkor ismerhetjük meg az apát is, aki egy vágóhídon dolgozik. A néző gyakorlatilag kistotálban szembesül azzal, hogyan indul egy levágott marha “karrierje”, mielőtt a tányérján ízes, zamatos sültként végezné. Minden finomkodás nélkül tárják elénk, ahogy szabad utat kapva a belső szervek megállíthatatlanul zúdulnak a padlóra, és a vörös vértenger egy szempillantás alatt befesti a padlót. A munkájukba látszólag belefásult hentesek baltaarccal figyelik a történeket, miközben egy vércsepp Lili apjának köpenyére fröccsen, amit keservesen próbál levakarni a mosdóban. Ha a cseppet azonban egyfajta “bűnjelként” fogjuk fel, felvetődik a kérdés: levakarhatjuk-e magunkról a jelét annak, hogy bűnt követtünk el? (Itt: megszabadulhat-e Lili apja attól, hogy védtelen, kiszolgáltatott és ártatlan élőlényeket gyilkolt le?)

A film fő konfliktushelyzete, hogy a keverék kutyákra ebadót szabnak ki, és aki ezt nem hajlandó befizetni, attól elveszik az állatot. (Ugyan a Bánki Gergely által játszott sintér egy félmondatban arra is utal, hogy Hágent azért kell elvinni, mert nem magyar fajta, egy későbbi jelenetben mégis megjelenik egy dalmata, amint vígan sétáltatják, holott az sem magyar.) Ennek ellenére még néhány ellentéttel találkozhat a néző, ha figyelmesen követi a cselekményt, és nem csak a 8 órás munkaidő lejárta után, amolyan krumplis zsákként eltunyulva bámul ki a fejéből a moziteremben. Ilyen például az, hogy Lili egy szimfonikus zenekarban játszik, amelynek tagjai egyébként előszeretettel látogatják az életkorukból fakadóan még egyáltalán nem nekik való szórakoztatóipari egységeket, isznak, egyéb tudatmódosító-szereket vesznek magukhoz. Kissé groteszk, ahogy a maga 12 évével Lili is próbál úgy viselkedni, mint a “nagyok”, ami inkább sikerül szánalmasra, mintsem a koravén tinédzser felnőttes viselkedéséről adna tanúbizonyságot. Az egyik ilyen alkalommal a “Herceg” gyanús csomagot ad Lilinek megőrzésre, és természetesen, ahogy a szappanoperákban is lenni szokott, a lány lebukik a törvény zord őrei előtt. Azonban ahelyett, hogy kézzel-lábbal tiltakozna, és feladná a srácot a rendőrségen, később még meg is bocsát neki, ami szintén borzasztóan életszerű cselekedet. Valljuk be, hölgyeim, mind így tennénk, igaz?!

Mundruczó Kornél a fő problémát egyébként kiválóan szemlélteti: hogyan válik az egykori családi kedvencből a körülmények hatására gyilkos fenevad? Mi vagy ki a felelős a történtekért? Hibáztatható-e egy az emberiség által a létezés szélére kényszerített élőlény, ha végül elnyomói ellen fordul?

A film gyönyörűen láttatja az ok-okozati összefüggéseket: Hágent az emberek tették ki, használták fel, kereskedtek vele, neveltek belőle harci kutyát. Holott ő még akkor sem fordult a saját társai ellen, amikor a fennmaradásáért küzdött. Legjobb példa erre a viadalos jelenet, amelyben ugyan végez a társával, de az összecsapás végén a szeme mindent elárul, és szerencsére közelit kapunk belőle, így akinek minimális beleérző képessége van, az ki tudja belőle olvasni, amit kell. Vagy amikor a kis padlócirkálóval menekülnek a sintérek elől, olyan helyen bújnak el, ami tele van lomokkal, hulladékkal, azokat pedig nem más termelte ki, mint az ember… Mégis olyan élőlényeket kiáltott ki “bűnösnek”, “persona non grata-nak”, akik a legkevésbé a származásukról tehetnek, és akik az embernek élete végéig hű társai lehetnének.

Párhuzamba állítva Lili és Hágen életét, viselkedését, láthatjuk, hogy mindketten ártatlanul születnek meg, majd a környezet hatására, valamint a nevelés, vagyis annak hiányában válnak szemtelenné, harciassá, és a világgal szemben állóvá. Fontos tehát leszögeznünk, akár egy állat, akár egy gyermek esetében a legnagyobb befolyásoló erő a környezet, vagyis mi, emberek…

Végül, de nem utolsó sorban lényeges elem a felelős állattartás minél korábbi korosztályban történő megismertetése. Ebből kifolyólag, ha Lili lelkiismerete szerepet játszott volna Hágen keresésére induláskor, nem lett volna szabad napokat várnia, azonnal vissza kellett volna mennie. Jóllehet, akkor nem lenne 129 perc a film, hiszen 10 perc alatt elintézhették volna… 🙂

Létszámstop a menhelyen (is)

„Jó napot kívánok! XY vagyok, találtam egy kutyát a Z utcában.”
Sajnos nagyon gyakran kapunk ehhez hasonló hívásokat a magukat állatbarátnak gondoló emberektől. A jó szándék az ilyen esetekben tiszteletreméltó, sőt, a mai világban akár példaértékű is lehet. A realitás azonban egészen más. Hiszen mit is szeretnének a telefonálók? A hozzánk érkezett visszajelzésekből úgy látszik, a többség azt gondolja, ha bejelentést kapunk, kutya kötelességünk mindenkor és mindenhová kimenni, „begyűjteni” az állatot, a menhelyre szállítani, ételt, vizet, alvóhelyet nyújtani neki addig, amíg az „álomgazdi” meg nem érkezik. Ez lehet néhány nap, hónap, de akár több év is. Nem rövid idő, nem kevés pénz, de ami talán a legégetőbb probléma: a hely szűkössége. Tekintsünk el a száraz, olykor nehezen kisilabizálható jogszabályoktól, amelyek bizony szigorúan megszabják, hogyan, milyen körülmények között tarthatók az állatok. Igen, a menhelyen is.
De azt talán mindenki tudja, egy kutyának bizony elég nagy helyre van szüksége. Igen, egy menhelyen élő ebnek is. Pláne – az állandó – 100 fölötti példánynak!

Ahogy az előbb említettük, a „túlnépesedés” nem csak idő és anyagi nehézségek miatt okozhat gondot. A régi menhelyen kénytelenek voltunk egy-egy kennelben három-négy vagy akár több kutyát is tartani. Ilyen esetben az ebek között is kialakulhat féltékenység, hatalmi harc, területféltés, de olykor akár különféle betegségeket is átadhatnak egymásnak. Az új menhelyen szigorúan meg van szabva, hány kutyát lehet egy kennelben tartani, ez a szám pedig nagytestű kutyák esetében kettő, kis-közepes testűek esetében pedig három. Ha ennél több kutyát találnának a hatóságok egy-egy kennelben, megbüntetnék a menhelyet. De tekintsünk el a büntetéstől! Vegyük elő józan paraszti eszünket, és gondolkodjunk el azon, mivel teszünk jobbat egy kutyának! Ha bezsúfoljuk 4-5 társa mellé, és jó esetben hetente egyszer van esélye egy 30-40 perces sétára, vagy a már menhelyen élő kutyákért felelősséget vállalva időről időre létszámstopot hirdetünk, hogy legalább nekik tisztességes körülményeket nyújthassunk? Sajnos olykor nemet kell mondani, amit nem örömmel tesznek egy menhelyen sem…

Kép innen

Mivel a fű külföldön mindig zöldebb és a vádoló, ujjal mutogató emberek szívesen példálóznak más országokkal illetve előszeretettel használják a “Külföldön ez sokkal jobban működik / Külföldön ez másként van” mondatokat, kicsit utánaolvastunk, mi is a helyzet határainkon túl.

Egyik nap pár órán belül 50 kutya érkezett be az amerikai Barren River Animal Welfare Association menhelyére. Sajnos a fölösleges szaporulat ott is sok gondot okoz, és emiatt több kutya kerül a telepre, mint ahánynak helyet tudnának adni, ezért kénytelenek LÉTSZÁMSTOPot hirdetni. (A hivatkozott oldalon további bajban lévő menhelyekről is lehet olvasni.)

Egy másik amerikai menhely facebook eseményt hozott létre, hogy a teltházas menhelyről örökbe tudjanak adni kutyusokat. Ismerősen cseng az a jelige, hogy két életet lehet megmenteni egy menhelyről örökbefogadott állattal: az örökbefogadott négylábúét és azét, aki a helyére bekerül az utcáról.

Muskogee város (USA) menhelye is szembesült azzal a problémával, amellyel sajnos minden menhely: az örökbefogadások száma csökkent, míg a bekerülő állatok száma növekedett. Tulajdonképpen ilyenkor logikusan kell gondolkodnunk… Ha helyek nem szabadulnak fel egy telepen, és egyre több állat kerül be, egy idő után nem lesz hol elhelyezni őket. Ismét feltehetjük a kérdést, illetve harcos állatvédőkként elgondolkodhatunk azon, mi jobb a kutyának? Bezárni négy másik társával egy apró kennelbe, vagy az utcán hagyni, ahol szabad lehet? Megkockáztatom az alábbi kijelentést: ha egy kutyának gazdára van szüksége, akkor az utcákon barangolva előbb-utóbb meg fogja találni a számára ideális jelöltet. Ha pedig nem, akkor mi történik? Tulajdonképpen néha az emberi önzőség és kényelem beszél belőlünk, mikor minden kóbor állatot rácsok mögött szeretnénk tudni, hiszen legalább nem zavarnak minket a városban, erdőben, stb.

Mivel az éremnek két oldala van, és külföldöt is felhoztuk példának, így meg kell említeni a balkáni államokat és egyéb olyan országokat, ahol ha vannak is menhelyek, nem nagy számban, és folyamatos teltházzal üzemelnek. Ott a kutyákkal teli utcakép szinte normális, de vajon a helyzet is az?

 Az állatvédőrség hivatalos tananyagából idézett példával zárnám bejegyzésünket:

Szerbiában, a smederevói menhelyen levő kutyák annyira éheztek, hogy kannibalizmusra kényszerültek. Ezt bizonyította az az önkéntes lány is, aki a menhelyen dolgozott és a fotók, melyeket készített önmagukért beszélnek. Az állatmenhelyen csak 15 boksz található, ami az ott élő kb. száz kutyának nem elég, ezért java részük egy bekerített, nyitott területen tengődik esőben, hóban, sárban. A kölyök kutyák hamar elpusztulnak a hidegtől vagy betegségtől, habár a menhelynek szerződése van egy állatorvossal, mégsem akarják kihívni, amikor szükség lenne rá. A menhelyen tartózkodó kutyák 95%-a beteg és sérült.

 

Amint láthatjátok a baloldali oldalsávban, voilá, végre elkészült a logónk, amelyet egyik önkéntesünk gimnáziumi jóbarátjának, Enikőnek nagyon szépen köszönünk. 🙂 

Zárójelben jegyzem meg, hogy Enikő egyébként képzőművészeti iskolában végzett, és csendéletek, tájképek, portrék rajzolását és festését vállalja, valamint egyedi könyv ajándéktárgyakat készít…:)

  Fontos kérdés, amelyet már sokan taglaltak előttünk, ám nem lehet elégszer felhívni rá a figyelmet. Lehet-e egyáltalán eleget hangoztatni ezt a témát? Manapság is sokan meglepődnek, ha arról hallanak, hogy az állatkínzás és az emberek elleni erőszak szoros összefüggésben állnak egymással. A Btk. bizonyos paragrafusai ugyan világosan fogalmaznak egyes esetekben, azonban meg lehet-e határozni minden aspektust betűre pontosan? Felelősségre vonható-e egy gyerek a tetteiért? Képes-e felfogni, mit jelent, ha bánt egy állatot? Valóban van-e összefüggés az állatkínzás és a későbbi esetleges erőszakos tettek között? Ehhez hasonló kérdésekre keressük a választ a következő bejegyzésekben.

   Az Állatvédőrség oktatási segédletének egyik fejezetében olvashatjuk az alábbi bekezdést:

   „Társadalmi szempontból ugyancsak fontosnak tartjuk az állatkínzások nyilvánosságra kerülését, mivel pl. egy amerikai felmérés szerint a családon belüli erőszakot elkövetők 88 százaléka korábban állatkínzóként került a hatóságok látókörébe. Célunk, hogy a szakemberek átfogó környezettanulmányokat és mélyreható kutatásokat végezzenek a családon belüli erőszak és az állatbántalmazások összefüggéseinek feltárására. Az USA legszerteágazóbb tevékenységi körrel rendelkező állatvédelmi szervezete a gyermekvédelemmel is legalább olyan magas szinten foglalkozik, mint az állatvédelemmel. Az álláspontjuk szerint a bántalmazások azért fakadnak egy tőről, mert a védtelen, kiszolgáltatott, gyámoltalan élőlények, legyen szó gyerekről vagy állatról, az elkövetőnél egy kategóriába esnek. Az itthoni tapasztalatok szerint 10 esetből, ahol bebizonyosodik az állatkínzás, 6 esetben családon belüli erőszak is fennáll. A legtöbb esetben az állatot bántalmazó gyerekek környezetében valamilyen családi probléma áll a háttérben: ilyenkor a gyerek az őt ért frusztrációt egy nála gyengébben vezeti le.” [Kiemelés tőlünk, eblogatta]

   Gyermekeinknek olyan tapasztalatokat adunk át életünk során, amelyeket később hasznosíthatnak mindennapi életükben, és amelyeket ők is átadhatnak majd az ő gyerekeiknek, és így tovább a következő generációkig. Sokan hiszünk abban, hogy szinte minden neveltetés kérdése. A szülők hihetetlen nagy szerepet játszanak egy gyerek fejlődésében. Ha egy kisgyerek látja, hogy a szülei toleráns és kedves módon javítják egy kiscica vagy kiskutya rossz viselkedését, megbizonyosodhat afelől, hogy az ő hibáit is hasonló módon fogják korrigálni. Ilyen korban egy háziállat megtaníthatja a gyereket a felelősségvállalásra, az empátiára, ekkor alakul ki a véleménye, hozzáállása az állatokhoz. A gyerekeknek meg kell tanulniuk, hogy jóindulatú tekintéllyel kontrollálják háziállataikat.

   Sok esetben a félelem az, ami megakadályozza ősi vonzódásunkat és a megbecsülést állataink irányában. Ez egy mélyen gyökerező probléma, hiszen milyen is az ember?  Köztudott, hogy amitől fél, azt nem szereti, amit nem szeret, azt nem akarja látni, érezni, rosszabb esetben el akarja tüntetni, meg akarja semmisíteni.

   Vegyünk egy érdekes példát. Az eset a közvetlen környezetemben történt.

   A barátnőm ellátogatott hozzánk a másfél éves babájával. A kicsi lány nagy érdeklődést mutatott a két hullámos papagájom iránt, és hatalmas kerek szemekkel csodálta a gyönyörű tollas barátaimat. Pontosan addig tartott az ámulat, amíg madaraim a csendet megtörvén őrjítő rikácsolásba kezdtek. A nagy csiripelésre a barátnőm kislánya úgy megijedt, hogy pityeregni majd hisztizni kezdett. Az anyukája erre egyszerűen csak közölte velem, hogy vigyem át a másik szobába a két “jómadarat”.

   Ő csak egy édesanya, aki ösztönösen védte lányát a rémület okától. De tényleg ez lenne a legjobb megoldás?  Amitől megijed gyermekünk, azt gyorsan eltüntetjük, megnyugszunk, és elfelejtjük az egészet? Meg sem fordul egy szülő fejében, hogy ezzel csak erősítjük a félelmét, hiszen általában attól félünk, amit nem ismerünk?  Másik példa erre: egy kisfiú játszott a kutyájával, de mivel a játék eldurvult, a kisfiú fájdalmat okozott a kutyának, amiért később az apja megverte. A kisfiú soha többé nem bántotta a kutyát, de el is kerülte őt, és nagyon félt tőle.

    Kutyáinkról példát vehetnénk, és most úgy érzem, beszélhetek a kis önkéntes csapatunk nevében is. Az egyszerűségük, hűségük, az önzetlen szeretetük példaértékű. Fontos lenne tehát a felelősség és tisztelet tanítása főleg egy olyan faj irányába, aki életeket ment, társaságot jelent a magányos ember számára, pótolja a vakok látását, a siketek hallását vagy csak egyszerűen kielégíti az ember természet utáni vágyát. Ők az ember legjobb barátja, hiszen kapcsolatunk sokkal változatosabb, mélyebb és kölcsönösebb a kutyákkal, mint bármely más állattal. Éppen ezért a kedvencünkkel szemben alkalmazott erőszak indokolatlan.

   Érdemes vigyázni, hiszen egy háziállat tulajdonos, aki bántalmazza kedvencét, ugyanúgy viheti orvoshoz kutyáját, macskáját, mint egy gyerekét otthon verő szülő. Ilyenkor az orvosok tapasztalatára és szakértelmére van bízva, felismerik-e, hogy ezek nem véletlen balesetek, hanem szándékos bántalmazásról van szó? Ha igen, jelentik-e végül a hatóságoknak?

    Amikor egy gyereket állatkínzáson kapnak, mindig elfelejtik a „nagyok” feltenni a legfontosabb kérdést: tisztában vagy vele, hogy fájdalmat okoztál annak az élőlénynek? Amennyiben tudatosan okozott fájdalmat az állatnak, ott olyan probléma van, amelyet azonnal el kell kezdeni orvosolni.

   1990-ben az HBO  Child of Rage (Harag gyermeke; ford. eblogatta) címmel készített egy megdöbbentő dokumentumfilmet Beth Thomas-ról. A film egy 6 éves kislányról szól, akit csecsemőkorától kezdve molesztáltak, ami később ahhoz vezetett, hogy a felnövekvő gyermek a nevelőszülei kutyáját bántalmazta, és megpróbálta megölni a saját öccsét és nevelőszüleit is. Szerencsére Beth bekerült egy rehabilitációs programba, ahol állatokról is kellett gondoskodnia, így hamarosan javulást mutatott, majd teljesen kigyógyult beteg állapotából. Ez egy tökéletes példája annak, mennyire fontos figyelmeztetni a leendő nevelőszülőket, hogy egy hasonló múlttal rendelkező gyerek örökbefogadása után különösen vigyázni kell a ház körül élő állatokra és kisebb gyerekekre.

   Dr. Susan Carey folytatott egy érdekes kísérletet, amelyben azt próbálták kideríteni, a gyerekek felfogják-e, hogy az állatok érző lények, akiknek bajuk is eshet. Különböző állatok képeit mutatta meg gyerekeknek, közülük a 4-5 évesek egyáltalán nem tudták, hogy az állatok esznek, és lélegeznek. Ezért nagyon fontos, hogy a legelső dolog, amire egy gyereket feltétlen meg kell tanítani, hogy az állat egy ÉLŐlény. E nélkül nem is várhatjuk el tőlük, hogy együttérzőek legyenek bármilyen más teremtménnyel.

   És akkor lássunk pár statisztikát az állatkínzások és emberek elleni erőszak összefüggéseire:

   Stephanie Verlinden doktori disszertációjában 9 iskolai lövöldözéses esetet vizsgált. Az elkövetők között szerepelt 11 fiatalkorú, akik múltját Verlinden behatóan tanulmányozta. Közülük 5 korábban állatkínzó volt.

   Egy dél-afrikai börtönben 117 férfit kérdeztek gyerekkori állatkínzásaikról. Közülük 58-an követtek el agresszióból elkövetett bűncselekményeket, akik közül 63% bevallottan kínzott meg állatot gyerekkorában.

   Egy 1986-os tanulmányban 64 szexuális erőszakot elkövető embernél vizsgálták, gyerekkorukban kínoztak-e állatokat. Eredmény:  a nőket megerőszakolók közül 48%, míg a gyerekmolesztálók 30%-a bánt korábban kegyetlenül az állatokkal.

---

   Ha világunkat szebbé akarjuk varázsolni, először is meg kell figyelnünk, miként bánnak gyermekeink az állatokkal. Sokszor előfordul, hogy a tanítók, tanárok, de még maguk a szülők sem veszik észre a gyerekeken, ha az állatok irányába agressziót tanúsítanak, vagy talán nem is érdekli őket. Itt kezdődnek a bajok, mert a gyerek biztosan kinövi még ezt a viselkedést, mert ez normális, mert az nem lehet, hogy pont az én gyerekem… Pedig előfordulhat, hogy 5-10 év múlva az egykori gyermekkel felnőttként már, mint erőszakos bűncselekmények elkövetőjével találkozunk újra. Na de ez meg hogy és miért történhetett? Ki hibázott?

 

Forrás:

Frank R. Ascione – Children & Animals: Exploring the Roots of Kindness & Cruelty (oldalak: 21-22. 75-76. 79. 87. 90. )